A csodacsapathoz

Maguk hangsúlyozzák, hogy eleinte inkább a könnyebb ellenállás felé mozogtak, „esélyem se volt arra, hogy teljesítsem a soproni erdészeti egyetem matematika-felvételijének követelményeit, ezért Gyöngyösre jelentkeztem” – mondja egyikük, „technikus voltam, ami eleve pontszámokat, tehát előnyt jelentett, nem kellett megszakadni, ezért mentem Gyöngyösre” – mondja másikuk. Eleinte többüknek nem sok fogalma volt arról, mit is akar csinálni, illetve annyit biztosan tudott, hogy szőlővel-borral nem akar foglalkozni.

Mi ebből a tanulság? Nem akarunk lapidáris közhelyeket puffogtatni meg üzenetet megfogalmazni (üzenet: az a posta, mondta Fellini), de valamilyen okai vannak annak, hogy az átlagosnak induló csapat (ezzel őket csöppet sem lebecsülve, sőt…!) tagjai ilyen nagy arányban váltak a magyar borágazat meghatározó alakjaivá. Ezek az okok-tényezők ugye a következők: az egészet vezető kiváló pedagógus, Szőke tanár úr személye, az általa kiválasztott pedagógusok minősége, a külföldi tanulmányutak lehetősége, a nappali képzés intenzitása, a gyakorlat-centrikus oktatási program, és egy ritka szerencsés összetételű közösség, melynek tagjai a kezdeti kényelmességből képesek voltak kilépni, ambiciózus, érdeklődő és motivált diákká fejlődni. Végső fokon tehát arról van szó, hogy ennyit jelent és jelentene a jó suli, a jó oktatási rendszer. Ez nem túl eredeti megállapítás, de nem fölösleges megemlíteni, ahogy azt sem, hogy azok a sikeres országok, melyek az oktatásügybe ruháznak bele. Ahogy Dr. Szőke hangsúlyozta, a felsőoktatás egész rendszere alkalmatlan a ’96-97-es szakmérnöki struktúrájának intézményesítésére, az már csak a szokásos magyaros hab a tortán, hogy a rendszer irigységből és rövidlátásból effektíve akadályozza is az efféle innovatív próbálkozásokat. Ami azért nem vicc, mert ebbe a helyzetbe bele van programozva a hanyatlás. Ha nincs anyagi forrásokkal rendelkező, a legjobb tanárokat szerződtető és a külföldi tanulmányutakat biztosító, gyakorlat-centrikus borászati felsőoktatás, az az ágazat stagnálásához-hanyatlásához vezet, már most érzékelni az elsőrendű szakemberek hiányát. Az nem megoldás, amit sok privát pincészet tesz, hogy saját erőből küldi a gyerekét Geisenheimbe vagy Toszkánába. Pontosabban az a családi pincészetnek megoldás, de nem az ágazatnak, mert akinek nincs pénze, kimarad és lemarad, a nemzetközileg versenyképes gyakorlati tudáshoz az oktatási rendszernek kellene biztosítania a hozzáférést. És ez feltehetőleg nem csak a borszakma felsőoktatására igaz.